The last (EunHae) {Javított}

Egy kis kedvcsináló kép

Van az az érzés, amikor feleslegesnek érzed magad. Amikor nem figyelnek rád, amikor nagyon leszarják, hogy ott vagy. Ha ezt egy olyan embernél érzed, akit szeretsz, akkor nem rovod fel neki, csak tűröd és lenyeled a békát, de van egy bizonyos pillanat, ahol már te sem viseled el, csak kitörsz és mindent ki ordítasz, ami a lelked nyomja.
Aznap is, mint mindig a munkából ballagtam és pontosan négykor értem haza. Egy középiskolában tanítottam angol nyelvet és történelmet, frissen diplomázott tanár voltam, talán pont ezért szerettek a diákok, fiatalosan és lazán tanítottam, ennek ellenére mégis megvolt a tisztelet irántam és mindig rendesen tanultak az órákra. Máshol viszont már nem voltam ennyire megnyerő. Régen, nagyjából egy éve, mindig békesség és szeretet várt otthon, szerelmem mindig tárt karokkal és ragyogó mosollyal üdvözölt. Három évig teljes nyugodtság volt, ha vitatkoztunk is, akkor is csak apró butaságokon, a harag öt perc alatt elillant. Nem értem mi változott az utóbbi időben. Talán velem van a baj? Semmit sem tettem, ami ezt a helyzetet generálhatta volna, bennem semmi nem változott, ugyanolyan szerelmes, rendetlen és mosolygós vagyok, mint régebben. Annó állítólag ezért szeretett belém, úgy kellettem neki amilyen voltam. Bár akkor a mosoly még igazi volt. Annyira tökéletes volt minden, teljesen összeillettünk, hasonlóak a hobbijaink, az ízlésünk és a személyiségünk is, állítólag az ellentétek vonzzák egymást, de mi még így is úgy passzoltunk egymáshoz, mint két mágnes. Talán ez lenne a baj? Rám unt és kalandokra vágyik? Nem vagyok egy unalmas ember, de nekem is megvannak a szokásaim, mint mindenki másnak. Minden reggel ötkor kelek, fél hatkor fejezem be a készülődést és utána három perccel indulok el az iskolába dolgozni. Négykor hazaérek, bemegyek a nappaliba leellenőrizni, hogy párom ott van-e, aztán átvonulok a konyhába inni egy nagy adag kávét és összedobni valami kaját, majd a nappaliban leülök a kanapéra szerelmem mellé és hétig nézem a tévét. Hétkor megyünk közösen fürdeni, én tíz perc után kiszállok a kádból, fogat mosok és nekiállok elintézni az iskolai prezentációkat és az esetleges dolgozatokat kijavítom, ha úgy van. Onnantól fogva, ha végeztem teljesen szabad vagyok, sőt, hétvégén nem is dolgozom, azt vallom, hogy a munka megvár, a szombat és vasárnap teljes mértékben az enyém, jobb esetben, ha ő is itt van, akkor a kettőnké. Ez a napi rutin, a hétvége pedig változatos, mozizunk, elmegyünk enni valahova vagy csak sétálunk, mindig más. Olyan régóta vagyunk együtt, hogy ha valami baja lenne elvárnám, hogy szóljon, annyira bizalmas viszonyban már vagyunk szerintem. A problémák arra valók, hogy megbeszéljük őket, nem arra, hogy elhallgassuk. Minden kapcsolatban vannak viták, de az Isten szerelmére, még azt sem mondhatom, hogy veszekednénk, mert nem! Egy kurva szót nem mond arról, hogy mi a szarért távolodtunk el ennyire egymástól! Legalábbis ő tőlem, mert én akármikor kezdeményezek vagy próbálok olyan lenni, mint régen, egyszerűen nem reagál rá semmit, minden szavam süket fülekre talál. Van olyan, amikor már nekem is elegem van, hogy nem képes normálisan viselkedni és hagyom az egészet, olyankor csak ülünk egymás mellett, mint két kuka, ő nyomja a laptopot, én meg nézek ki a fejemből. Ha kérdezek is, hogy például milyen napja volt, csak egy egyszerű jóval válaszol vagy csak vállat von, de ma már nem kérdez vissza.
Pedig emlékszem régen milyen figyelmes volt, órákig beszélgettünk, amikor haza értem. Hiányzik ez az ember, mit tettem, hogy ilyen közömbös velem? Legalább szólna, hogy utállak vagy mit tudom én, az még jobb is lenne, mert tudnám, hogy mit érez, de így azt sem tudom, hogy elvisel-e még egyáltalán vagy csak megszokásból van velem. Ennyire elhidegültünk volna egymástól?

Az átlagnál hangosabban estem haza, szó szerint. Megbotlottam a küszöbben és beborultam az ajtón, de szokás szerint senki nem jött ki a nagy zajra. A nappaliban megtaláltam őt, hát persze, hogy a gépén olvasott valamit. Elmorogtam neki egy köszönésfélét és mentem meginni a napot lezáró koffein adagomat, legnagyobb meglepetésemre ő is kijött, bár csak egy pohár vízért és azt is fél perc alatt megitta, majd visszament. Gyorsan csináltam magamnak melegszendvicset és levágódtam mellé.
- Milyen napod volt? - szokás szerint, ugyanez a kérdés.
- Hm, jó.
- Aha.
ENNYI. Bő társalgás mondhatom.
- Nekem nem csináltál?
Zavartan néztem rá, csodálkoztam, hogy egyáltalán két szónál többet mondott.
- Mi?
- Szendvicset. Nekem nem csináltál?
- Csinálj magadnak.
- Rendes vagy, kösz - mondta flegmán.
- Fáradt vagyok, én nem meresztettem egész nap itthon a seggem, mint egyesek, had ne kelljen már kimennem.
- Most mi bajod van?
- Neked mi bajod van? - néztem rá mérgesen.
- Mindegy, hagyjuk - fordult vissza a képernyő felé.
Ideges lettem. Megint ezt csinálja, éppen amikor kezdenénk megbeszélni a dolgot, visszavonulót fúj és nem hajlandó megoldani a dolgot. Felkeltem, odaálltam elé és lecsaptam a laptop tetejét.
- Nem hagyjuk! Mindig ezt csinálod! Beszéljük meg!
- Mit csinálok? Megint bebeszéled magadnak a hülyeségedet.
- Ez nem hülyeség, vagy te nem érzed, hogy nincs minden rendben?! Donghae, kezdem azt hinni, hogy elveszítelek! - emeltem fel a hangom.
- Miért veszítenél el?
Ez most vagy teljesen hülye vagy engem néz annak?
- Te most komolyan ilyen hülye vagy, vagy csak megjátszod? - húztam össze a szemöldököm, majd lemondóan sóhajtottam egyet. - Szeretsz te még engem egyáltalán?
Akkor tört ripityára a szívem, amikor nem válaszolt egyből, csak nézett rám. Régen gondolkozás nélkül rávágta volna, hogy szeret, de most nem tette. Szinte éreztem, hogy szilánkosra török belülről, egy pillanatra még a levegőt is benn tartottam, a torkomat fojtogatta az a bizonyos gombóc, ami jelezte, hogy mindjárt eltörik a mécses. Tehát ennyi volt?
A szeméből csak zavartságot és egy pici csalódást véltem felfedezni, nem tudtam elképzelni mi játszódik le benne. Vajon ő is annyira szomorú most, mint én? Annyira a pokolra kívánja most a szerelmet, mint én? És legszívesebben most sírna, mint én? Nem hinném, vagyis nem tudom.
Csak egy beletörődő bólintással vetettem véget a dolognak és indultam be a szobába. Leültem az ágyra és elkezdtek folyni a könnyeim, bőgtem, mint egy nyomorult lány a szerelmes filmekben. Nem szégyelltem, most minden jogom megvolt, hogy sírjak, szabályosan bömböljek.
Négy év nagyon hosszú idő, főleg ha azzal vagy, akit szeretsz. Annyira megszokod, hogy a párod ölelő karjaiban kelsz fel, reggel az ő arcát látod, együtt reggeliztek, romantikus csókokat váltotok, a nap kilencven százalékában rá gondolsz, titkos üzenetet küldtök egymásnak az asztal alatt munkaidőben, csókolóztok az ajtóban, amikor hazaérsz, megetetitek egymást vacsora közben, megfürödtök együtt és éjszakába nyúlóan szerelmeskedtek. Ezek a dolgok annyira apróságnak tűnnek, mégis aki részese egy ilyen kapcsolatnak, annál boldogabb ember nincs is a Földön. Nálunk is ez volt, minden így történt és imádtam. Vele kelni és feküdni volt a legjobb dolog a világon és én nem akarom ezt az érzést elveszíteni, de ha ő már nem azt a szerelmet érzi, mint én, akkor itt már nincs miről beszélni. Én nem akarom magam ráerőszakolni senkire sem, ne az miatt legyen velem, mert megsajnálja nyomorult lelkemet, csakis akkor, ha még mindig olyan tiszták az érzelmei, mint a kezdetek kezdetén.
- HyukJae! Nyisd ki az ajtót! - kopogott hangosan az ajtón.
- Menj a Pokolba! - kiabáltam ki.
Már taknyom-nyálam egybefolyt, de nem érdekelt, folyamatosan csak az a négy év járt a fejemben és az, hogy én újra akarom azokat! Gyerekes vagyok? Hisztis? Olyan, mint egy hülye liba? Lehet. Ilyen a szerelem.
- Te most sírsz? - lepődött meg.
Jaj, ha tudnád hányszor sírtam álomba magam melletted, elképzelni sem tudod. Inkább nem is válaszoltam, vele ellentétben, én nem nézem őt bolondnak.
- Nyisd ki az ajtót, kérlek.
Meglepetten kaptam a fejem az ajtóhoz. Mikor hallottam utoljára én ezt a szót az ő szájából? Egy éve nagyjából, nem kicsit meglepett vele. Nagy szájhúzással mentem csak oda az ajtóhoz és tártam ki. Annyira érzem, hogy majd egy olyan beszélgetés lesz ennek a vége, amit nagyon nem akarok.
- Rendben, beszéljük meg - besétált és leült az ágy szélére.
Helyet foglaltam mellette, de megtartottam a távolságot. Nem akarok hozzáérni, tudom, hogy elgyengülnék és akkor végem lenne.
- Khm. Igazad van, én is érzem, hogy nincs minden rendben...
- Hát nincs.
- De nem értem, azt gondolod, hogy ez engem egy kicsit sem izgatott? HyukJae, napjában késő délután érsz haza és akkor sem velem foglalkozol először, hanem elmész húsz más dolgot csinálni.
- Ezzel most arra célzol, hogy ez az én hibám? - mutattam a mellkasomra.
- Nem. nem érted.
- De igen, ezzel pontosan arra utaltál. Nekem van egy munkahelyem, ahol van egy munkaidő keretem, ha négykor végzek, akkor négykor végzek. Nem kettőkor, nem háromkor, hanem négykor. Régen ez nem volt probléma, amikor hazajöttem együtt ittunk kávét, bejöttél hozzám fürdeni. De ez egyik napról a másikra elmaradt és furán kezdtél el viselkedni.
- Nem viselkedek furcsán, mondom megint paranoiás vagy.
- Nem vagyok paranoiás! - kezdtem el kiabálni. - Egyszer ebben a kibaszott életben, miért nem tudod elismerni, hogy nem neked van igazad?! Itt nem én vagyok a furcsa, próbálok ugyanolyan lenni, én nem változtam, hanem te fordultál ki magadból!
Kiadtam mindent, ami a lelkemet nyomta, nem hittem volna, hogy ezeket majd ilyen hangerőn és ebben a helyzetben mondom el. Ezt nyugisan kellett volna, de egyszerűen annyira felhúzott, hogy nem tudtam fékezni magam. Még képes engem beállítani a hibásnak! Ki szart a másik fejére már hosszú hónapok óta? Hát nem én az tuti.
- Hát neked sincs igazad - motyogta halkan maga elé.
- Már komolyan itt tartunk? Egymást hibáztatjuk, ahelyett, hogy megbeszélnénk? - néztem rá elkeseredetten. - Miért nem szeretsz már Donghae? Meguntál? Csúnya vagyok?
Annyira fojtogató volt a levegő, szinte ólomsúlyúnak éreztem a tüdőmet. Ki kellett szabadulnom onnan, legalább csak egy kis időre. Bár elismerem, hogy inkább csak menekülni akarok az elől a dolog elől, ami ma nagy valószínűséggel úgyis meg fog történni. 
Nem válaszolt, óráknak tűnt a csend, ami körülvett minket. Minden egyes másodperc elteltével éreztem, ahogy ripityára török.
- Tudod, ha ezen gondolkoznod kell, akkor itt már rég gondok vannak. Mikor? - néztem rá csalódottan.
- Mit mikor? - húzta össze a szemöldökét.
- Mikor vesztetted el az érzéseidet irántam? - könnyes lett a szemem.
Elég szánalmasan nézhettem ki, de nem érdekelt, csak tudni akartam. Nem mintha ezzel segítettem volna magamon bármit is, de úgy tűnik a lelkem titkolt mazochista oldala most jött elő.
Azonban a kegyelemdöfés azután jött, hogy csalódottan lehajtotta a fejét és két egyszerű szóval válaszolt.
- Nem tudom.
Akkor és ott csak egy dolog járt a fejemben. El. Kell. Innen. Tűnnöm. Nem tudok ezek után egy fedél alatt lenni vele, nem azért mert utálom, pont ellenkezőleg. Tudván, hogy én szeretem, ő viszont ezt már nem viszonozza a legszarabb érzés, amit eddig tapasztaltam. Szánalmas voltam, egy utolsó lúzer.
- Értem - bólintottam, éreztem ahogy végigfolynak a könnyeim az arcomon és néma koppanással érnek a padlóra. - Csak tudod, az első pillanatban, ahogy meginogtál szólnod kellett volna és akkor talán még meg is tudtuk volna oldani.
Úgy gondoltam ennek a társalgásnak itt van vége. Ahogy ennek a kapcsolatnak is. Hajamba túrva ballagtam oda a bőröndömhöz és terítettem el a földön, miután kicipzáraztam.
- Most mit csinálsz? - kérdeztem értetlenül.
Nem válaszoltam, csak elkezdtem behajigálni a ruháimat a szekrényből. Nem volt erőm beszélni sem, a szívem így is ki akart szakadni a helyről. Donghae leguggolt elém és elkapta a kezem.
- Azt kérdeztem mit csinálsz? -  pislogott nagyokat, mint aki egyszerűen nem fogja fel, hogy mire is készülök.
Égetett az érintése, és most már nem a jó értelemben, kellemetlen volt, mert ez már nem olyan, volt mint régen.
- Engedj el - húztam ki kezemet szorításából. - Pakolok, elköltözöm.
- Mi? - hagyta el halkan a száját ez az egy szó.
- Szerinted ezek után képes lennék veled lakni? Nem szeretsz, innentől fogva nincs miről beszélnünk. Elmegyek és kész - úgy hangzott, mintha erős lennék ugye? Nem voltam az, csak próbáltam annak tűnni.
- De - kereste a szavakat. - Rendben, úgysem tudlak megakadályozni és nem erőltetek rád semmit - sóhajtott csalódottan.
Viszont ez a sóhaj más volt, mint az enyém. Az enyém fájdalommal volt tele, az övé lemondó volt. Én azért voltam mérhetetlenül szomorú, mert éppen elveszítem azt az embert, akit a legjobban szeretek, ő azért, mert felborul a mindennapi rutinja.
Miután minden fontosabb dolgomat összepakoltam, illetve inkább beledobáltam a táskába elindultam a nappaliba, ahova Ő is követett. Szembefordultam vele és keserűen elmosolyodtam.
- Köszönöm ezt a négy évet, életem legszebbjei voltak, és minden egyes napon ugyanannyira szerettelek, ha nem jobban, a mai napig is szeretlek, sőt ezután is foglak még egy darabig. Majd ha túl leszek rajtad egyszer, akkor szólok - mosolyogtam továbbra is keserűen.
- De most hová akarsz menni? - tett egy lépés felém, mire én hátráltam ugyanannyit.
- Tudod úgyis pont időben vagyok, és mivel már levelet is küldtek róla, ezért úgy érzem illene bevonulnom már - szorongattam a pólóm alját. - Eddig miattad nem akartam, de remélhetőleg a fizikai erő mellett lelkileg is sikerül megerősödnöm.
- Nagyon vigyázz magadra, kérlek - nézett szomorúan a szemembe. - És kérlek ne haragudj, nem akartam, hogy ez így végződjön. Nagyon szerettelek én is, nem tudom mi változott az utóbbi időben - adta ki magából az érzéseit.
- Megszoktál, meguntál, Mindössze ennyi történt - rántottam vállat görcsösen.
Úgy éreztem ennél több felesleges szócséplés nem kell. Magam után húzva a holmimat mentem ki az előszobába, magamra kaptam a kabátom, a cipőm és kiléptem az ajtón a hűvös őszi levegőre. Meg sem álltam egészen a kapuig, ahol visszafordultam a ház felé és nosztalgikusan elmosolyodtam. Lepörögtek a fejemben a közös emlékeink ezalatt a négy év alatt. Minden ott volt a szemem előtt. Az amikor lefestettük a házat egy rohadt nagy vihar után, amikor olyan meleg volt nyáron, hogy úszómedencét állítottunk és egész nap benne fürödtünk és, hogy utána mennyire jajgatott, amikor kenegettem a hátát, mert nagyon leégett neki a tűző napon vagy amikor ki kellett cserélni a hátsó üvegajtót, mert egyszer, amikor összevesztünk és hosszú kiabálások után egymásnak estünk, a nagy lendülettől, ahogy ki akartuk nyitni betört az üveg.
Szép és szomorú emlékek, de mindre egyaránt egy nagy mosollyal gondolok vissza. Mindig mondják, hogy a múlt egy idő után automatikusan megszépül, de a miénk tényleg szép volt.
Utoljára az ajtóhoz pillantottam, ahol ott ácsorgott, akiről azt hittem, hogy a nagy Ő számomra. Mindkettőnk szeme könnyes volt, mert akárhogy is nézzük, a négy év az négy év, amiben minden egyes napot együtt töltöttünk, teljesen megszoktuk egymás társaságát és tudtunk a másiknak minden rezdüléséről.
Borzasztóan nehéz mindent hátrahagynom, de ami nem megy azt ne erőltessük, nem?
A szemébe nézve biccentettem felé egy aprót, amit viszonzott is és lassan elindultam a hűvös éjszakába, hogy felszálljak az első olyan buszra, ami a katonai bázishoz vezet, miközben törölgettem folydogáló könnyeimet.

The last (EunHae; +18)

Van az az érzés, amikor feleslegesnek érzed magad. Amikor nem figyelnek rád, amikor nagyon leszarják, hogy ott vagy. Ha ezt egy olyan embernél érzed, akit szeretsz, akkor nem rovod fel neki, csak tűröd és lenyeled a békát, de van egy bizonyos pillanat, ahol már te sem viseled el, csak kitörsz és mindent kiordítassz, ami a lelked nyomja.
Aznap is, mint mindig a munkából ballagtam és pontosan négykor értem haza. Egy középiskolában tanítottam angol nyelvet és történelmet, frissen diplomázott tanár voltam, talán pont ezért szerettek a diákok, fiatalosan és lazán tanítottam, ennek ellenére mégis megvolt a tisztelet irántam és mindig rendesen tanultak az órákra. Máshol viszont már nem voltam ennyire megnyerő. Régen, nagyjából egy éve, mindig békesség és szeretet várt otthon, szerelmem mindig tárt karokkal és rayogó mosollyal üdvözölt. Három évig teljes nyugodság volt, ha vitatkoztunk is, akkor is csak apró butaságokon, a harag öt perc alatt elillant. Nem értem mi változott az utóbbi időben. Talán velem van a baj? Semmit sem tettem, ami ezt a helyzetet generálhatta volna, bennem semmi nem változott, ugyanolyan szerelmes, rendetlen és mosolygós vagyok, mint régebben. Annó állítólag ezért szeretett belém, úgy kellettem neki amilyen voltam. Bár akkor a mosoly még igazi volt. Annyira tökéletes volt minden, teljesen összeillettünk, hasonlóak a hobbijaink, az ízlésünk és a személyiségünk is, állítólag az ellentétek vonzzák egymást, de mi még így is úgy passzoltunk egymáshoz, mint két mágnes. Talán ez lenne a baj? Rámunt és kalandokra vágyik? Nem vagyok egy unalmas ember, de nekem is megvannak a szokásaim, mint mindenki másnak. Minden reggel ötkor kelek, fél hatkor fejezem be a készülődést és utána három perccel indulok el az iskolába dolgozni. Négykor hazaérek, bemegyek a nappaliba leellenőrizni, hogy párom ott van-e, aztán átvonulok a konyhába inni egy nagy adag kávét és összedobni valami kaját, majd a nappaliban leülök a kanapéra szerelmem mellé és hétig nézem a tévét. Hétkor megyünk közösen fürdeni, én tíz perc után kiszállok a kádból, fogat mosok és nekiállok elintézni az iskolai prezentációkat és az esetleges dolgozatokat kijavítom, ha úgy van. Onnantól fogva, ha végeztem teljesen szabad vagyok, sőt, hétvégén nem is dolgozom, azt vallom, hogy a munka megvár, a szombat és vasárnap teljes mértékben az enyém, jobb esetben, ha ő is itt van, akkor a kettőnké. Ez a napi rutin, a hétvége pedig változatos, mozizunk, elmegyünk enni valahova vagy csak sétálunk, mindig más. Olyan régóta vagyunk együtt, hogy ha valami baja lenne elvárnám, hogy szóljon, annyira bizalmas viszonyban már vagyunk szerintem. A problémák arra valók, hogy megbeszéljük őket, nem arra, hogy elhalgassuk. Minden kapcsolatban vannak viták, de az Isten szerelmére, még azt sem mondhatom, hogy veszekednénk, mert nem! Egy kurva szót nem mond arról, hogy mi a szarért távolodtunk el ennyire egymástól! Legalábbis ő tőlem, mert én akármikor kezdeményezek vagy próbálok olyan lenni, mint régen, egyszerűen nem reagál rá semmit, minden szavam süket fülekre talál. Van olyan, amikor már nekem is elegem van, hogy nem képes normálisan viselkedni és hagyom az egészet, olyankor csak ülünk egymás mellett, mint két kuka, ő nyomja a laptopot, én meg nézek ki a fejemből. Ha kérdezek is, hogy például milyen napja volt, csak egy egyszerű jóval válaszol vagy csak vállat von, de ma már nem kérdez vissza.
Pedig emlékszem régen milyen figyelmes volt, órákig beszélgettünk, amikor haza értem. Hiányzik ez az ember, mit tettem, hogy ilyen közömbös velem? Legalább szólna, hogy utállak vagy mit tudom én, az még jobb is lenne, mert tudnám, hogy mit érez, de így azt sem tudom, hogy elvisel-e még egyáltalán vagy csak megszokásból van velem. Ennyire elhidegültünk volna egymástól?

Az átlagnál hangosabban estem haza, szó szerint. Megbotlottam a küszöbben és beborultam az ajtón, de szokás szerint senki nem jött ki a nagy zajra. A nappaliban megtaláltam őt, hát persze, hogy a gépén olvasott valamit. Elmorogtam neki egy köszönésfélét és mentem meginni a napot lezáró koffein adagomat, legnagyobb meglepetésemre ő is kijött, bár csak egy pohár vízért és azt is fél perc alatt megitta, majd visszament. Gyorsan csináltam magamnak melegszendvicset és levágódtam mellé.
- Milyen napod volt? - szokás szerint, ugyanez a kérdés.
- Hm, jó.
- Aha.
ENNYI. Bő társalgás mondhatom.
- Nekem nem csináltál?
Zavartan néztem rá, csodálkoztam, hogy egyáltalán két szónal többet mondott.
- Mi?
- Szendvicset. Nekem nem csináltál?
- Csinálj magadnak.
- Rendes vagy, kösz - mondta flegmán.
- Fáradt vagyok, én nem meresztettem egész nap itthon a seggem, mint egyesek, had ne kelljen már kimennem.
- Most mi bajod van?
- Neked mi bajod van? - néztem rá mérgesen.
- Mindegy, hagyjuk - fordult vissza a képernyő felé.
Ideges lettem. Megint ezt csinálja, éppen amikor kezdenénk megbeszélni a dolgot, visszavonulót fúj és nem hajlandó megoldani a dolgot. Felkeltem, odaálltam elé és lecsapam a laptop tetejét.
- Nem hagyjuk! Mindig ezt csinálod! Beszéljük meg!
- Mit csinálok? Megint bebeszéled magadnak a hülyeségedet.
- Ez nem hülyeség, vagy te nem érzed, hogy nincs minden rendben?! Donghae, kezdem azt hinni, hogy elveszítelek! - emeltem fel a hangom.
- Miért veszítenél el?
Ez most vagy teljesen hülye vagy engem néz annak.
- Te most komolyan ilyen hülye vagy, vagy csak megjátszod? - húztam össze a szemöldököm, majd lemondóan sóhajtottam egyet. - Szeretsz te még engem egyáltalán?
Akkor tört ripityára a szívem, amikor nem válaszolt egyből, csak nézett rám. Régen gondolkozás nélkül rávágta volna, hogy szeret, de most nem tette. Szinte éreztem, hogy szilánkosra török belülről, egy pillanatra még a levegőt is benn tartottam, a torkomat folytogatta az a bizonyos gombóc, ami jelezte, hogy mindjárt eltörik a mécses. Tehát ennyi volt?
A szeméből csak zavartságot és egy pici csalódást véltem felfedezni, nem tudtam elképzelni mi játszódik le benne. Vajon ő is annyira szomorú most, mint én? Annyira a pokolra kívánja most a szerelmet, mint én? És legszívesebben most sírna, mint én? Nem hinném, vagyis nem tudom.
Csak egy beletörődő bólintással vetettem véget a dolognak és indultam be a szobába. Leültem az ágyra es elkezdtek folyni a könnyeim, bőgtem, mint egy nyomorult lány a szerelmes filmekben. Nem szégyelltem, most minden jogom megvolt, hogy sírjak, szabályosan bömböljek.
Négy év nagyon hosszú idő, főleg ha azzal vagy, akit szeretsz. Annyira megszokod, hogy a párod ölelő karjaiban kelsz fel, reggel az ő arcát látod, együtt reggeliztek, romantikus csókokat váltotok, a nap kilencven százalékában rá gondolsz, titkos üzenetet küldtök egymásnak az asztal alatt munkaidőben, csókolóztok az ajtóban, amikor hazaérsz, megetetitek egymást vacsora közben, megfürödtök együtt és éjszakába nyúlóan szerelmeskedtek. Ezek a dolgok annyira apróságnak tűnnek, mégis aki részese egy ilyen kapcsolatnak, annál boldogabb ember nincs is a Földön. Nálunk is ez volt, minden így történt és imádtam. Vele kelni és feküdni volt a legjobb dolog a világon és én nem akarom ezt az érzést elveszíteni, de ha ő már nem azt a szerelmet érzi, mint én, akkor itt már nincs miről beszélni. Én nem akarom magam ráerőszakolni senkire sem, ne az miatt legyen velem, mert megsajnálja nyomorult lelkemet, csakis akkor, ha még mindig olyan tiszták az érzelmei, mint a kezdetek kezdetén.
- Eunhyuk! Nyisd ki az ajtót! - kopogott hangosan az ajtón
- Menj a Pokolba! - kiabáltam ki.
Már taknyom-nyálam egybefolyt, de nem érdekelt, folyamatosan csak az a négy év járt a fejemben és az, hogy én újra akarom azokat! Gyerekes vagyok? Hisztis? Olyan, mint egy hülye liba? Lehet. Ilyen a szerelem.
- Te most sírsz? - lepődött meg.
Jaj, ha tudnád hányszor sírtam álomba magam melletted, elképzelni sem tudod. Inkább nem is válaszoltam, vele ellentétben, én nem nézem őt bolondnak.
- Nyisd ki az ajtót, kérlek.
Meglepetten kaptam a fejem az ajtóhoz. Mikor hallottam utoljára én ezt a szót az ő szájából? Egy éve nagyjából, nem kicsit meglepett vele. Nagy szájhúzással mentem csak oda az ajtóhoz és tártam ki. Annyira érzem, hogy majd egy olyan beszélgetés lesz ennek a vége, amit nagyon nem akarok.
- Rendben, beszéljük meg - besétált és leült az ágy szélére.
Helyet foglaltam mellette, de megtartottam a távolságot. Nem akarok hozzáérni, tudom, hogy elgyengülnék és akkor végem lenne.
- Khm. Igazad van, én is érzem, hogy nincs minden rendben...
- Hát nincs.
- De nem értem, azt gondolod, hogy ez engem egy kicsit sem izgatott? Eunhyuk, napjában késő délután érsz haza és akkor sem velem foglalkozol először, hanem elmész húsz más dolgot csinálni.
- Ezzel most arra célzol, hogy ez az én hibám? - mutattam a mellkasomra.
- Nem. nem érted.
- De igen, ezzel pontosan arra utaltál. Nekem van egy munkahelyem, ahol van egy munkaidő keretem, ha négykor végzek, akkor négykor végzek. Nem kettőkor, nem háromkor, hanem négykor. Régen ez nem volt probléma, amikor hazajöttem együtt ittunk kávét, bejöttél hozzám fürdeni. De ez egyik napról a másikra elmaradt és furán kezdtél el viselkedni.
-Nem viselkedek furcsán, mondom megint paranoiás vagy.
- Nem vagyok paranoiás! - kezdtem el kiabálni. - Egyszer ebben a kibaszott életben, miért nem tudod elismerni, hogy nem neked van igazad?! Itt nem én vagyok a furcsa, próbálok ugyanolyan lenni, én nem változtam, hanem te fordultál ki magadból!
Kiadtam mindent, ami a lelkemet nyomta, nem hittem volna, hogy ezeket majd ilyen hangerőn és ebben a helyzetben mondom el. Ezt nyugisan kellett volna, de egyszerűen annyira felhúzott, hogy nem tudtam fékezni magam. Még képes engem beállítani a hibásnak! Ki szart a másik fejére már hosszú hónapok óta? Hát nem én az tuti.
- Úgy érzem, hogy egyedül én akarom már csak ezt a kapcsolatot! Miért nem szeretsz már Donghae? Más tetszik, meguntál vagy csúnya vagyok? Tudod mit, gyűlöllek, gyűlöllek!
A levegő megakadt a tüdőmben, ahogy hirtelen a vállamnál fogva eldöntött az ágyon. Lábaival csípőmet fogta közre, kezével lefogta karjaimat. Beszorított, nem tudtam kiszabadulni. Arca vészesen közel volt hozzám.
- Ilyet ne mond, kicsi Eunhyuk - suttogta, lehetett érezni benne a folytott fenyegetést, de ugyanakkor a kéjes sóvárgást is.
- Engedj el - nyöszörögtem alatta.
- Ezt kéred, de vajon valóban ezt is szeretnéd?
Zavartan elnéztem róla, ha most a szemébe pillantanék elgyengülnék és annak nem lenne jó vége. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű, főleg ha az embernek olyan barátja van, mint Lee Donghae.
- Válaszolj. Ezt szeretnéd? - fogta meg az állam.
Nem válaszoltam, de úgyis tudja mit mondanék, ennyire már ismerjük egymást.
- Gondoltam. Nos kicsi Eunhyuk, had elevenítsem fel, miért is szeretjük egymást annyira.
Ebben a pillanatban nálam hamarabb pattant el a cérna. Megfogtam a tarkóját, magamhoz rántottam és erőszakosan akjaira martam. Csak úgy faltam puha párnáit, a mézédes ajkakat, amitket már oly' régóta nem éreztem. Abban a pillantban elfelejtettem, hogy nekünk most éppen meg kéne beszélnünk a konfliktusaink okát, azt meg mégjobban leszartam, hogy ennek holnap mi lesz a következménye. Ha ez lesz az utolsó alkalom, akkor nagyon is ki akarom élvezni, a szó minden formájában.
Beharapta alsó ajkamat, végignyalt rajta és újra elmélyítette a csókot. Nyelve utat tört a számba, izma táncot járt az enyémmel, szenvedélyes és veszélyes tánc volt az övék. Elvált ajkaimtól és a nyakamat kezdte el csókolgatni, ami átment harapdálásokba, annyira heves volt, annyira vad, de nekem nagyon tetszett, akartam őt, nem is kicsit.
Halkan sóhajtoztam, közben a pólója alját piszkáltam, felegyenesedett, hogy le tudjam róla venni. Mindig is izmosabb volt, mint én, nekem inkább szálkás volt a testem. Csodálattal simítottam végig kockás hasán. Kezemet megfogva ültetett fel és tépte szét rajtam fekete ingemet, a gombok szanaszét potyogtak a szobában. Vigyorogva hátralökött és folytatta kulcscsontom csókolgatását, fokozatosan haladt lefelé, végignyalt bal mellbimbómon, mire felnyögtem és nekilöktem csípőmet nem kis merevedésének, mire mélyen beszívta a levegőt. Óvatosan megharapta érzékeny testrészem, majd ugyanezt a műveletet megcsinálta a másikkal is, tovább menvén alhasam bőrébe mélyesztette fogait, mire belemarkoltam a hajába. A már most vörös foltot megpuszilta és elkezdte kikapcsolni az övemet, lerángatta a gatyámat és a bokszeralsómat, amin már látszott nem kis vágyakozásom.
Kipirult arccal néztem bele a szemébe és egy hirtelen ötlettől vezérelve fordítottam helyzetünkön. Ráültem csípőjére és lassan mozogni kezdtem, fenekem alatt éreztem, hogy fokozatosan növekszik erekciója. Halkan nyögdécselt alattam, de én sem tettem másképp, kezeimmel közben fokozatosan simogattam felsőtestét. Láttam, hogy már nagyon kikészült a kínzásomtól, ezért letápászkodtam róla és immár őt is teljesen meztelenre vetkőztettem. Már reflexből, hosszú év tapasztalataiból rámarkoltam péniszére és húzogatni kezdtem rajta a kezem, majd lassan a számba vettem. Makkját nyalogattam, miközben kezemmel erekciója végére erősebben rászorítottam, tudtam, hogy ezt imádja. Lassan, majd egyre gyorsabban mozgattam a fejem, kezét már a hajamba vezette, de nem nyomta a fejem, ő ilyen volt, sosem akart nekem rosszat, tudta, ha lejjebb nyomná, akkor öklendeznék. Kiengedtem a számból még mielőtt elélvezett volna, egy pillanatig még pihegett, izzadságcseppek csillantak meg a bőrén, mélyen szívta magába a levegőt. Felegyenesedett és maga alá fektetett, fölém hajolt és a lábaim közé ereszkedett, benyúlt a mellettünk lévő fiókba, kivette az óvszert és a síkosítót. Lepattintotta a tubus tetejét és nyomott a hűs gélből a középső ujjára, óvatosan bejáratomhoz helyezte és feltolta, közben lágyan csókolt. Egy kicsit elszoktam már ettől az érzéstől, hónapok óta nem szeretkeztünk, egy kicsit kellemetlen volt az érzés, de nem vészes. Ki-be járatta az ujját, míg nem látta rajtam, hogy az élvezettől szuszogok, ekkor társított hozzá mégegyet, ami már nem okozott fájdalmat, félhangos nyögésekkel adtam tudatára, hogy nagyon is tetszik a dolog. Másik kezét számhoz vezette és bekaptam ujjait, benyálaztam és szivogattam őket, kivette őket ajkaim közül és bimbómat kezdte vele izgatni, ami így nedvesen fokozott örömöt okozott, már amúgy is felhevült testemnek. Alsó fertájamban ollózni kezdett, és megnyomott egy pontot, amire hangosan felszisszentem. Mosolyogva csókot nyomott párnáimra és kezét felváltotta már óvszeres péniszére. Fojtottan nyöszörögtem, ő a derekamat cirógatta megnyugtatásképp.
- Baby, olyan szűk...vagy - suttogta vállamra hajtott fejjel.
Lassan mozogni kezdett, fokozatosan gyorsítva a tempót. Nyögtem alatta, karmoltam a hátát, túrtam a haját, mindent csináltam, amit csak lehetett. Ugyanazt a pontot találta el, amit tíz perce, mire hangosan nyögtem a nevét, ezután folyamatosan oda célzott. Kettőnk hangjától zengett a lakás, bőrünk csattogása visszhangzott a falakon, szerelmünk kiteljesedett. Ahogy éreztem, hogy közeleg az orgazmus, hátravetettem a fejem, ő is közel lehetett, mert megfogta a fejem fölött lévő ágykeretet és egyre erősebbeket döfködött. Amikor a beteljesülés kegyesen eljött értem, felkiáltva a nevét élveztem kettőnk közé. Párat még lökött rajtam és ő is elment. Lefeküdt mellém, mindketten hangosan lihegtünk a plafont bámulva, ez volt az eddigi legjobb együttlétünk.
Összeszedtem magam és a gondolataimat, felálltam és elkezdtem öltözködni.
- Most hová mész?
- Elmegyek Donghae.
- Miért? - ült fel.
- Te is tudod, hogy ezt már nem lehet helyrehozni, most is ahelyett, hogy beszéltünk volna, inkább szexeltünk. Valami megváltozott, már nem működünk úgy együtt.
- Akkor beszéljünk, de ne menj el, szeretlek téged! - nézett kétségbeesetten.
- Fél órája, amikor ugyanezt kérdeztem, nem tudtál válaszolni. Lehet, hogy most ebben a pillanatban szeretsz, de holnapra megint ugyanaz lesz, mint ami hónapok óta van. Sajnálom, de nekem ez nem megy.
- Elengedlek, mert szeretlek, ha te is szeretsz, úgyis visszajössz. De azt jegyezd meg Eunhyuk, hogy nem fogom feladni és harcolok érted.
- Ajánlom is.
Felkaptam az időközben összepakolt cuccaimat és elindultam, még a kapuból visszanéztem a házra, visszagondoltam arra a csodás négy évre és annak emlékeire. Letöröltem kicsordult könnyeimet, elmosolyodtam és elindultam a kövezett úton. Egyszer talán még visszatérek ide.

***

Na heló.^^ Itt is van a következő OS, remélem jó lett és élvezettel olvassátok majd.:D Az előző fejezet nem volt 18+ -os, ezért itt most kiéltem a vágyaimat.:D Örülnék néhány véleménynek, és ismét várom az ötleteket, hogy ki legyen a következő páros, akivel írjak.**

Ölel titeket,

BaeBae**

Megint pocky? (BaekYeol)

Monoton pittyegés, árak leolvasása, pénz átvétele, visszajáró adása. Mindez nyolc órán keresztül, a pénztárosok munkája nem egy leányálom, főleg ha egy vásárló még csőparaszt is, de persze azt is tűrd mosolyogva, különben jön a nagyfőnök és fejedet veszi.
Már lassan két éve dolgozom egy szöuli kisboltban, nem a legjobb, de ez is megteszi, a szüleimnek ez volt a feltétele, ha nekiállok dolgozni, akkor elköltözhetek onnan. Kaptam is egyből az alkalmon és azonnal munkát kezdtem keresni, minden vágyam volt eljönni onnan. Félreértés ne essék, jó kapcsolatom van a szüleimmel, sosem voltak gondjaink, csak egyszerűen szabadságra vágytam, nem akartam örökké anyuci és apuci eltartott kisfia lenni, így is furcsán néztek az emberek, amikor megtudták, hogy huszonnégy évesen még az ősökkel lakom.
Mivel az egyetemet befejeztem, nem volt egy hatalmas végzettségem, nem is voltak hatalmas elvárásaim, olyan munkahelyet kerestem, ahova így is felvesznek és a fizetés sem rossz, legalábbis annyira. Megtaláltam ennek a helynek a hirdetését az újságban és jelentkeztem is, majd a sikeres felvétel után kerestem egy albérletet. Mindössze innen két utcányira lakom, egy két szobás kis lakásban, nem túl nagy, de nekem, lévén, hogy egyedül élek, tökéletesen megfelel.

- Ne már, komolyan megint lemondod? Kezdem azt hinni, hogy nem is kedvelsz engem - panaszkodott legjobb barátom a vonal túlsó végéről.
- Kérlek Minseok, fáradt vagyok, le vagyok égve, csak haza akarok menni aludni.
- Nem hiszlek el haver, legközelebb nem mented ki magad, jössz és kész!
- Aha, legközelebb - dünnyögtem.
- Ne motyogj, most viszont le kell tennem, mindjárt indulok, aludd ki magad Csipkejózsika, szia.
- Szia, jó bulizást.
Egy nagy sóhaj kíséretében zsebre vágtam a telefonom és tovább sétáltam hazafelé. Elég hűvös az idő, már ősz közepe fele járunk, ezért meg is borzongtam egy-két erősebb fuvallattól. Nemrég ért véget a munkaidőm, ez általában este kilencet jelentett, kivéve forgalmasabb napokat, akkor volt, hogy tízig is benn voltam.
A ház előtt észrevettem Miut és megsimogattam. Ő egy kóbor macska, akinek mindig raknak ki az itt lakók ételt és innivalót, hogy mégse haljon éhen. Hálásan neki dörgölőzött a kezemnek és dorombolt, beütöttem a kódot a kapucsengőbe és beléptem a lépcsőházba. Orromat megcsapta a pincéből feláramló kissé dohos illat, ami azt jelenti, hogy a házmesternek lassan takarítania kell, de ezt a dolgot ignorálva vettem ki a leveleimet a postaládából és kezdtem felsétálni a harmadik emeletre.
Nagy örömömre nincs köztük csekk, ami azt jelenti, hogy mindent időben befizettem és nem utólag kell rohangálnom. Beérve a lakásba csak leraktam őket az asztalra, ledobtam a táskám a kanapéra és vetkőzni kezdtem a a fürdőbe menet.
A vizet langyosra állítottam és beléptem a zuhanytálcára, csak folyattam magamra a vizet, már legalább öt perce, mikor a kezeim önálló útra indultak. Most mit tegyek ha már egy éve nem volt senkim? Az emberi szükségleteket ki kell elégíteni. Fejemet a hideg csempének döntöttem, miközben kezemet ütemesen mozgattam merevedésemen. Halk sóhajokat hallatok, majd gyorsabb tempót vettem fel, sóvárogva hajtom magam az orgazmusig, majd egy nagyobbat nyögök és lábujjaimat is behajlítom, amikor az megtörténik.

-Jó napot - motyogtam a soron következő vásárlónak.
- Jó napot! - köszönt vissza sokkal vidámabban, mint amilyen én voltam.
Nem foglalkozva vele olvastam le a tizedik pockyt, amit vásárolt. Most komolyan, ki eszik meg ennyit ebből? Már csak kiváncsiságból is, de felnéztem. Körülbelül egy olyan ember állt előttem, aki tökéletesen megtesesítette a férfi ideálomat, mégis ami egyből kicsapta a szemem, azok a nagy Dumbó fülei voltak. Nagy mosollyal nézett rám, amit nem tudtam hova tenni, mi a lószarnak vigyorog? Bár tetszett az a mosoly, igazán aranyossá tette sármos arcát. Nem néztem többnek huszonötnél, mégis akkora szexuális kisugárzása volt, hogy már attól hanyatt dobtad magad, ha megláttad.
Valószínűleg sokáig bámulhattam, mert a mögötte lévők krákogni kezdtek, mert nem haladt a sor. Zavartan leolvastam a maradék öt pockyt, ami maradt, majd inkább nem nézve rá köszöntem el.
- Viszlát, Baekhyun.
Felkaptam a fejem, de addigra már nem ő állt előttem, körülnéztem,de sehol nem láttam.

- Mondtam, hogy nem, le vagyok égve - magyaráztam már sokadjára.
- Letojom, kapd össze magad, fél óra és ott vagyok! - csapta rám a telefont Minseok.
Nem hiszem el komolyan mondom. Semmi kedvem bulizni menni, fáradt vagyok, holnap szombat, csak le akarok korán feküdni, hogy a lehető legkésőbb kelhessek majd fel. Nem akarom ezt a kényelmet lecserélni egy egész éjszaka tartó bulira, aminek valószínűleg másnaposság lesz a vége. Viszont tudtam, hogy nem ellenkezhetek, ha barátom ideér és addigra nem állok előtte puccban, akkor elrángat úgy, ahogy vagyok. Ezért nagy nehezen elkezdtem készülődni, a fürdéssel nem volt baj, már akkor letusoltam, amikor hazaértem a munkából, csak beálltam a tükör elé, beállítottam a hajam, minden szálat mérnöki pontossággal. A gardróbomból előkaptam egy fekete csőfarmert és egy fekete inget, aminek felső három gombját nem gomboltam össze. Késznek ítélve magamat vágódtam le a kanapéra és kezdtem el tévézni.
- Kopp, kopp! - kiabált valaki kintről és verte az ajtót.
- Nyitva!
- Helló baby, készen állsz a bulira? - lépett be barátom és állt elém kitárt karokkal.
Fájdalmas arccal néztem rá, mire lemondóan sóhajtott.
- Ne csináld már Baek. Mikor kapcsolódtál ki utoljára, két hónapja?
- Dolgozó ember vagyok, aki elfárad a nap végére, csak aludni akarok, nem éjszakába nyúlóan végigokádni az aszfaltot.
- Ne kéresd magad, meglátod jó lesz. Te is megérdemled, hogy egy kicsit jól érezd magad!
- Te ne csináld, pénzem és kedvem sincs hozzá.
- A kedved közben megjön, nekem meg van pénzem. Mire valók a barátok? - mosolyodott el.
- Ha elmegyek jössz nekem egyel.
- Ne már, ez a te érdeked, nem kényszer!
Durcásan néztem ré, csak megadóan sóhajtott.
- Jó legyen, de akkor induljunk. Mellesleg, nagyon dögös vagy - nézett végig rajtam.
- Te csakmeg se szólalj drága barátom.
Hát igen, Minseok szokás szerint kurva jól nézett ki. Ő nem az a "helyes-csávó-hű-de-tetszik", hanem az a "de-kurva-jól-nézel-ki-gyere-rám" típus. Fekete csőfarmert viselt, akárcsak én, de az ing helyett egy fekete v kivágású, feszülős póló volt rajta. A haját felzselézte, enyhén kihúzta a szemét, eszméletlen jól festett. Én úgy éreztem magam mellette, mint egy darab szar, akit most hányt ki egy kecske, komolyan.

Nem vettük sietősre a tempót, szépen lassan sétáltunk, hűvös volt, de kifejezetten jól esett a tüdőmnek a friss levegő. Szöul egyik nagyobb szórakozóhelye felé mentünk, de a buszmegállónál összeszedtük még Sungjoot, hű barátunkat. Nem tagadom, kifejezetten tetszett nekem külsőre, de nekem túl komolytalan volt. Nem kezdtem volna vele párkapcsolatba, nem nagyon veszi komolyan az ilyen dolgokat, és amúgy is jobban szereti az egyéjszakás kalandokat. Imádtam, de csak mint barátot.
- Helló csajok - köszönt vigyorogva.
- Szia, helyzet? - pacsiztunk le vele.
- Ah gyerekek, nekem ma szex kell, lehetőleg gyorsan.
- Mi van a múltkori csajjal, Sehyon vagy ki? - pislogott rá Minseok, miközben folytattuk utunkat.
- Az ágyban tizes, agyilag kettő és borzasztó hisztis, ennyi.
- Á, értem.
Csak hallgattam mit beszélnek, bár fogalmam sem volt róla, mert ugye a legutóbb lemondtam őket.

Az épület előtt hosszú sor kígyózott, de mi a hátsó ajtón mentünk be, lévén, hogy Sungjoo itt dolgozott, mint pultos, kivéve ma, ugyanis szabadapja volt.
Bent mindenki rázta magát a zene ütemére, egy-két ember a bárpultnál lézengett és volt aki a sarokban nyalogatta aktuális partnere manduláját. A cigi és az alkohol szaga áramlott a levegőben, onnan akarva-akaratlanul a tüdőmbe. Ilyenkor jövök rá, hogy milyen rég buliztam egy jót, és mennyire hiányzott már.
Letelepedtünk egy bokszhoz és Minseok elment piáért.
- Mizu Baek? Rég  láttalak, kezdtem azt hinni, hogy elfelejtettél minket - bigyesztette le a száját Sungjoo.
- Dehogy, csak a meló lefáraszt.
- Megértelek, de jó hogy ma itt vagy. Szerzünk neked valami dögös pasit - kacsintott.
- Jaj ne! Semmi kedvem hozzá, csak had igyam le magam a sárga földig, okádjam végig a taxit és másnap keljek fel amnéziában - nyafogtam.
- A-a, kicsi Baekhyun, neked nem amnéziára, hanem egy kiadós dugásra van szükséged. Hidd el, sokkal jobban leszel utána.
- Nincs nekem szükségem semmiféle dugásra...
- Tudod, nem akarásnak nyögés a vége - vigyorgott rám perverzül.
- Yah! Ne mondj  ilyeneket.
Csak hangosan felnevetett szemérmességemen. Alapból nem vagyok ilyen, de ilyen sok ember előtt ilyenekről beszélni, nekem kissé kínos, bár olyan hangos volt a zene, hogy senki nem hallott volna meg minket.
- Egészségetekre balfaszkáim! - rakta le az asztalra Minseok a piát, amit egyből le is húztunk.
Nagyjából húsz percen belül elvesztettem két barátomat, egyedül ücsörögtem a magam koktéljával az asztalnál és néztem, ahogy Sungjoo konkrétan megdug egy csajt a parketten, Minseok pedig nőket megszégyenítve vonaglik egy pasi előtt. Lehet nekem is ezt kéne csinálnom? Felszedni valakit és egy hatalmasat szexelni? Lehet. Nem tudom.
Ajakbiggyesztve emeltem szemem elé üres poharam, majd lassan felállva odamentem a pulthoz. Kissé már szédelegtem, éreztem, hogy részeges vagyok. Intettem a mixernek, hogy mégegy ugyanilyet.
- Baekhyun?
Meglepődve kaptam fejem a mellettem lévő szék elfoglalójára és a lapátfülüt véltem felfedezni magam mellett.
- Helló ismeretlen vásárló - vigyorogtam rá alkoholmámoros állapotomban.
- Chanyeol - mosolygott. - Hogy hogy itt?
- Bulizunk a srácokkal. Te?
- Szintúgy, mondjuk olyan mintha egyedül jöttem volna - nevetett fel, ami nagyon, nagyon dögös volt.
- Kik a barátaid?
Hirtelen közelebb hajolt hozzám, megcsapott parfümje illata, zavartan néztem farkasszemet mellkasával, aztán abba az irányba néztem amerre ujjával mutatott.
- Látod ott azt a barnát fehérben? Ő az egyik, Yixing. Ott a másik - mutatott az ellenkező irányba. - A fekete hajú, Sehun, azzal a barna alacsony sráccal, akivel lassan erotikusabban táncolnak, mint egy softpornó.
- Tudod ez vicces, mert az a srác a haverom, Minseok - nevettem hangosan. - Nagyon megtalálták a közös...hangot.
Chanyeol is jóízűen kacagott.
- Sugjoo meg valószínűleg már rég egy csajt dug - vontam meg a vállam.
- Szóval téged is jól itt hagytak.
- Hát igen.
- Figyi Baekhyun, van kedved táncolni?
- Miért ne?
Beálltunk a táncolók közé és követtük a többiek példáját. Mivel már jócskán be voltam csiccsentve nem igazán zavartattam magam és közelebb férkőzve Chanyeolhoz, vonaglottam akárcsak Minseok még tíz perce. Nem láttam ellenkezést, derekamat átkarolva préselt még közelebb magához. Szinte éreztem a szexuális frusztrációt a levegőben, úgy áramlott szét a testemben, ahogy az alkohol az ereimben. Vágyakozva néztem Chanyeolra, jelentőségteljesen nyaltam meg ajkaimat, akartam, hogy megcsókoljon. Nem tudom miért, alig ismertem, de már a boltban is baszottul megtetszett, és most ahogy itt táncol, ebben a rohadt szexi feszülős ingben és nadrágban, egyszerűen megőrít. Az sem érdekelt, ha csak egy éjszaka lesz belőle, ha csak egy pillantra megkapom ezt a srácot, nekem már az is elég. Nem mellesleg nagyon kanos is voltam, na meg persze részeg. De neki józanul is odaadnám magam, komolyan.
A szívem hevesebben kezdett verni, ahogy lassan közlebbhajolt hozzám, csak pár centire állt meg ajkaim előtt, azt hittem most megcsókol, de ajkai a fülem mellé vándoroltak.
- Kimegyünk levegőzni egy kicsit?
Lassan bólintottam, mire kézen fogott és a kijárat felé vezetett, mindketten tudtuk, hogy valószínüleg már nem jövünk ide vissza. Kiléptünk a hűvös levegőre, gyorsan össze is húztam a kabátomat magamon, akkor áldtam magam, hogy magammal vittem.
- Kérsz? - nyújtott felém egy cigis dobozt, mire megráztam a fejem.
Tuti kidobtam volna a taccsot, ha elszívok egy cigit, de ismeritek azt a bizonyos érzést. Sóvárgás. Akartam egy cigit, de nem lehetett, mert róka úr tuti meglátogat. Chanyeol a kezét az öngyújtó elé emelte, hogy a szél ne fújja el annak lángját, majd amikor meggyulladt nagyot szívott belőle. Csak néztem, ahogy akjai közé veszi azt a rákrudat, majd kifújja a füstöt. Észrevehette bámulásomat, oldalról rámsandított és elmosolyodott. Odanyújtotta szám elé a rudat, várta hogy beleszívjak. Vigyorogva tettem neki eleget, közben az ajkam hozzáért az ujjához. Mélyen beszívta a levegőt, amikor ezt megérezte. Ártatlanul rámosolyogtam miközben megszabadítottam tödőmet a füsttől.
Ezt a mozdulatot megint megismételte, de megint hozzáért ajkam és mielőtt levegőt vehettem volna, hirtelen a falnak szorított. Pár centire volt csak arca az enyémtől, még a lélegzetem is visszafolytottam, annyira gyönyörű volt közelről is. Tudom, hogy ilyet nem mondunk férfira, de akkor is. Gyönyörű volt.
Beleszívott a rúdba, ajkaimra hajolt, amiket résnyire nyitottam és átfújta a füstöt. Olyan szexi ez az ember, teljesen elkábított.
- Tudod Baekhyun, baszottul kívánlak - suttogta az éjszakába.
- Nem vagy vele egyedül - és ennyi kellett.
Párnáit enyémre nyomta, hevesen csókolt, szenvedélyes volt, a derekamat szorította, kezét a pólóm alá vezette. Beletúrtam a hajába, ágyékomat az övének dörzsöltem, mire belenyögött a csókba.
- Fogjunk egy taxit - suttogtam.
Sietve beültünk egy arra járó autóba, szorosan egymás mellett ültünk, kezemmel combját simogattam, alig bírtam kivárni, hogy haza érjünk. Chanyeol belecsókolt a nyakamba, mire megborzongtam és halkan felnyögtem. A sofőr rosszalló pillantást vetett ránk, ezért az út hátralévő részében visszafogtuk magunkat.

Hangosan csapódott neki az ajtó a falnak. Chanyeolon csimpaszkodtam, dereka köré fontam a lábam, miközben szenvedélyesen csókolóztunk.
- Az első szoba jobbra - suttogtam ajkaira.
Elindult amerre mondtam és amint beértünk ledobott az ágyra. Ez volt a kezdő löket, hirtelen éreztem valami folytogató érzést a torkomban, szédülni kezdtem. Chanyeol aggódva nézett rám. Oldalra hajoltam és kidobtam a rókát. Köhögtem, öklendeztem, ahogy ott lógott a fejem, kezdett elködösülni körülöttem minden, tompa hangként hallottam Chanyeolt, felfogni már nem voltam képes mit mond. Csak azt akartam hogy ez a borzasztó szédülés véget érjen.

Fájdalmasan felnyögve nyitottam ki a szemem, azt sem tudtam hirtelen hol vagyok, de miután észrevettem az ismerős berezndezést, megnyugodtam. Csak egy dolog nem stimmelt. Pizsamában voltam, pedig az egymillió százalék, hogy nem öltöztem át! Akkor hogy a picsába lehetek alvós ruhában? Aztán minden megvilágosodott, amikor belépett ő az ajtón. Tisztán emlékezdtem az este minden pillanatára, ebből a szempontból szerencsés részeg voltam.
Mosolyogva jött oda az ágyamhoz és tett le elém egy zacskót.
- Pocky? - mosolyodtam el.
Csak kuncogva megvonta a vállát és letette a vizet a fájdalomcsillapítóval az asztalra.
- Ne aggódj, átöltöztettelek, de nem lestem...na jó, ez nem igaz - nevetett.
- És hogy hogy itt maradtál?
- Ó, amikor ki akartam menni a szobádból, bódult állapotban a nevem mondogattad és hogy ne menjek. Mondtam neked, hogy nem is akartam, csak kimegyek felmosóért.
Meglepettem magam mellé néztem és a tiszta padló csillogott vissza rám.
- Köszönöm, hálás vagyok, mindenért - mosolyogtam rá.
- Igazán nincs mit.
- Figyelj Chanyeol, maradj ebédre - hajtottam le a fejem zavartan.
Felemelte a fejem és aranyosan rám mosolygott.
- Azt hittem már meg sem kérsz.
Akkor józanul, sokkal jobban esett a csókja, mint bármi más. Egész más volt, mint este. Éreztem őt, minden porcikáját és rezdülését, hallottam minden lélegzetvételét. Annyira nem érdekelt, hogy valőszínüleg Minseok ki fig csinálni, amiért egy szó nélkül léptem le. Abban a pillanatban csak Chanyeol volt és a csókjának mámorító íze a számban.

 ***

Na sziasztok, itt az első one shotom. ^^ Nem tudom kinek hogy tetszik majd, igyekeztem a lehető legjobbra megírni, remélem azért jó lett. Bocsánat ha van benne egy-két helyesírási hiba. Örülnék néhány visszajelzésnek, persze nem erőszak a disznótól. Remélem élvezhető volt a történet. Ötleteket várok, hogy a következő iromány kiről szóljon. ^^

Ölel titeket, BaeBae

Egy kis ismertető!

Sziasztok/Annyeong/Hi/Hello!